Barcelona - AC Milan: 3-1. Kiállítva: Björn Kuipers ('90) - Azaz, amikor a bíró kapja a pirosat a nézőtől! A ma esti barcelonai mérkőzés végkimenetelére senki nem panaszkodhat. Nem akarom elvenni a Barcelona továbbjutási érdemeit, hiszen a két mérkőzést együttvéve a Milan nem tett meg mindent a továbbjutásért. Míg az első mérkőzésen érezhetően az volt a taktika piros-fekete oldalon, hogy hazai pályán ne kapjanak gólt, addig idegenben már éppen az ellenkezőjével küldte őket pályára Allegri, hogy idegenben szerezzenek gólt. Meg is tették, csak kaptak mellé még hármat. De én nem a 2 csapatról, hanem a három öt zöldfekete megélhetési sportszakértőről szeretnék beszélni.

Elolvasom »

Mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretném bevallani, hogy én szurkolok Balázsnak, de ami ezután következik az éppen az elmúlt 3 nap történéseiből fakadóan lett világos és sajnos vagy szerencsére egyértelmű.

Tavaly júniusban már szinte minden valamirevaló magyar focidrukker azzal foglalkozott, hogy vajon a sportág legígéretesebb magyar tehetsége melyik neves európai TOP ligában fog landolni. Tényként volt kezelhető, hogy formája és játéka alapján nem maradhatott a PSV-ben, sokkal jobb jövőt vizionált neki öreg, fiatal - nő és férfi. Mindenki tudta, hogy Balázs nagy dobása jön. Ha rákeresünk a transfermarkt.de oldalon, akkor sok-sok név van még mindig a tavaly nyári pletykákból. Felsorolás szintjén: Atletico Madrid, Fenerbahce, Palermo, Liverpool, Lille, Juventus és végül a "nagy dobás" az Anzsi. Hatalmas dobás volt végül a bejelentés, de inkább mi dobtunk. Hátast.

1. rész: A történelem

Mindenki úgy tekint az Aranylabdára, mint egy mértékre, ami megmutatja nekünk, ki a legjobb kedvelt játékosaink közül és ki az, akit az adott szezonban a sportszakma (azok az újságírók, akik minden pillanatukat ennek a sportágnak szentelik) a legjobbnak látott,. Az azóta kibővített Aranylabda már több, mint egy díj a legjobbnak. Mostanra már a teljes foci világ elismerését jelenti, mind játékos társak, edzők és a szak újságírók részéről. De ez valóban így van? Nem csak az udvariasság mondatja ezt velem vagy a demagógia? Lesz mindig aki elégedetlen lesz és lesz aki teljesen elégedett egy év nyertesével, de ha vissza- visszanézünk az Aranylabda most már hosszú történelmére, rájövünk, hogy sokszor igazságtalan, sokszor meglepő és néha teljesen felháborító eredmény született. És így joggal gondolkozunk el azon, hogy valóban értékmutató-e az Aranylabda, vagy inkább nem számít semmit sem?

Elolvasom »

Csoda vagy derűs jövő? - Már nyertünk, bárhogyan is végződjön!

Ismeretlen helyzetbe kerültem, ami a Magyar Labdarúgó Válogatott megítélését illeti a 2012-es EB selejtezők kapcsán. A mostani keret teljesen felforgatta az eddig jól bevált, de nem kötelező protokollt. Eddig minden alkalommal az utolsó pár meccs előtt veszítettük el végleg az esélyeinket a többi válogatottal szemben, ellenben idén éppen ezekre a meccsekre szívtuk fel magunkat és léptünk előre hatalmasat. Ráadásul még hátravan 3 mérkőzés! Egy mérkőzés, amin mi leszünk a pályán, és másik kettő, amin a svédek játszanak “értünk”. Áltatni nem fogom magunkat, de szidni sem. Pedig mindkettőre lenne okom. Szidhatnám magunkat a Hollandok elleni hazai felelőtlen védekezés miatt, vagy az idegenbeli elszalasztott csoda miatt, és áltathatnám magam, hogy kijutunk-pótselejtező-bárkit megverünk. De ezt sem teszem. Csak mosolygok és várok. Csoda illata terjeng a levegőben, de sajnos a svédek kavargatják a finn levest. Mi csak állunk és várjuk, hátha valami csurran-cseppen esetleg belőle nekünk is. Vagy miénk lesz az egész? Nem emészt fel az étvágy, mert bárhogyan is alakul, jóllakottan távozhatunk az EB-selejtező utolsó lakomájáról. Talán először bevallhatom: Mindent megkaptam amit akartam, minden további már csak a ráadás! Köszönöm Fiúk!

De mi az ami pontosan még előttünk van? Elolvasom »

Röviden vissza-, de inkább előretekintés.

Pénteken a mérkőzés után én voltam talán az egyetlen, aki nem volt maradéktalanul boldog, amit ki is írtam magamból, de mostanra a statisztika okozta komorságom helyét átvette az öröm. A kritikus hangot bocsássa meg nekem minden szimpatizáns, de én már nagyon nehezen leszek teljesen befogadó a válogatottal kapcsolatban. Inkább maradok kritikus, de sohasem elfogult, minthogy csalódjak állandóan és egyszer végleg feladjam a reményt velük kapcsolatban. Úgy érzem, hogy ez a válogatott, ez a keret, és a többi magyar labdarúgó megérdemelné már a sikert, amit a válogatott hozhat nekünk az elmúlt 25 szomorú év után, de teljesen azért nem merném beleélni magam ebbe az álomba. Pénteken ízelítőt kaptam abból, hogy milyen az álom. Eddig 2x éltem át hasonlót:

Esélylatolgatás!

Realitás vagy álmodozás? Meglepetések vagy a megszokott forgatókönyv?

A 2012-es EB selejtezők utolsó 3 meccse előtt áll válogatottunk. De bátran kijelenthetjük, hogy ami a továbbjutási esélyeinket illeti, ténylegesen 1 meccs van hátra, mégpedig a mai Svédország elleni találkozó, ahol a feladat piszok nehéz. Meg kell akadályozni svéd felebarátainkat, hogy pontot szerezzenek: magyarul le kell őket győzni. Hogy ne keltsek senkiben sem hiú ábrándokat, nem elég egyszerűen csak győznünk, hanem legalább 3 góllal kell őket legyőzni, ha biztosra akarunk menni. De ne a tarkón vágással kezdjük rögtön, előbb mutassuk be a küzdő feleket egymásnak és csak utána adjuk a kezükbe a rozsdás hólapátokat.

Először minden kommentár nélkül vizslassuk, Elolvasom »

Kerettépázás!

Vajon meddig jut a magyar válogatott a mostani kerettel? Kapufa vagy Fakupa? Ez itt a kérdés!

Izland ellen lejátszottunk egy -emeljük a fényt, verjünk meg egy gyengébb de nem a leggyengébb csapatot- típusú mérkőzést. Mindenki el tudja dönteni, hogy ebből a meccsből érdemes-e levonni messzemenő következtetéseket avagy sem, még akkor is, ha elolvasta netalántán a netes elemzéseket avagy sem, esetleg egyetértett azzal,  amit az ismeretlen riporter kiabált a meccs alatt, vagy amit a stúdióban nyomtak a szakik, avagy sem. Izland: se nem skandináv top futball, európai végképp nem, talán Grönland állandó mumusa, de nem egy igazán rágós falat. Nekünk alapvetően mindenki az, de papírforma szerint (ami szerintem alapból bukik, ha a Magyar Válogatott az egyik fél, mert akkor ugye bármi lehet) mi vagyunk az erősebb, jobb felépítésű, profibb csapat már egy jó ideje (a számok engem igazolnak, eddig voltam kb. 20 válogatott meccsen idehaza, de csak egyszer nyertünk azok közül amin én is kint voltam. Ez épp Izland ellen volt). Ennek megfelelően a meccset is mi nyertük. Amiben én csalódtam, de pozitívan az az volt, hogy talán most mentesek voltunk a szokásos tutyimutyizós pár10perces magyaros betétektől, amiktől úgy szoktam szenvedni, mint Erik a cápa a 15 méteresnél hosszabb medencében. Biztosak voltak a fiúk, mind labdakezelésben, mind passzolásban és ami a legfontosabb még a védekezésben is határozottan léptek fel. A helyzetkihasználás is bőven a magyar átlag felett volt, csak 1 gond van ezekkel, hogy a játékosok egyéni kvalitását tekintve ennek normálisnak kellett volna eddig lennie, nem pedig meglepőnek. Végülis focisták. De nézzük, mik lehetnek az esetleges következtetései a meccsnek. Szedjük szét testrészenként a félig döglött félig most újjászülető főnixmadarunkat. Főleg a  gyengébb posztokkal szeretnék többet foglalkozni, Elolvasom »

UPDATED ON: 17/02/2011

Szívem szerint fradista vagyok. Eszem szerint lassan már a Béres Alexandra felvezette curling-et is szívesebben  követem szemmel nap mint nap, mint a magyar labdarúgás ezen nevezetes, tiszteletreméltó tradícióval rendelkező klubjának 1995/1996-os szezon óta írott történelmének nehézfedeles 14 éves krónikáját. Bevallom, én aki csak hírekből követem az eseményeket, 1-2 emlékezetes pillanattól eltekintve csupa kapufát látok a klubbon belül és körül. Kerülni akartam ezt a témát, mondván nem akarok indulatok kelteni saját állandóan háborgó fradista lelkemben, de szinte nem telik el úgy nap, hogy a magyar "egészsajtóból" ne kerülne ki egy zöld-fehér kapufagyanús helyzet. Rajongásom először a 95/96-os BL szereplés utáni kialakult "hovátűntekapénzek" helyzettől kezdett el lankadni. A Várszegi Gábort érintő szurkolói érdektüntetésnek álcázó balhés-huligános-zsidózós időszak sem emelte bennem a lelkesedést. Kicsivel javult a helyzet mikor a másodosztályba egyértelműen igazságtalanul visszasorolt csapat mellé láttam visszasorakozni az igazi fradistákat, ami számomra igazán jól lett fűszerezve Kevin McCabe megjelenésével. Kezdett ritkulni a kapufák erdeje. Már már érett 1 fakupa az NB1-be való visszakerüléssel Elolvasom »

Kapufát talált a Magyar Kézilabda Szövetség!

Már önmagában a szövetség honlapja is egy nagy kapufa, főleg, hogy ez nem is a honlapjuk, hanem csak egy honlapjukra (kapufát ér a böngésző fejléce a honlapon: MKSZ 2008 ~ időutazás) vezető honlap, de Nagy László levele után hatalmas kapufa ami számomra nem először, de a kézilabdát érintően eddig ritkán derült ki. Bloggertárs momir CSilics kissé másként vélekedik, szerinte a többiekkel ellentétben csak Nagy László az egyetlen, aki ugye a levélben leírtak okán nem vállalja a szereplést a magyar válogatottban, míg a többiek ezen dolgok ellenére is, én azonban úgy vélem, hogy Nagy László részéről ez nem "hazaárulás" és nem egy késői kinyilatkoztatás, hanem egy számunkra talán soha ki nem derülő husztiszagú belügy, szövetség és sportoló között. Igazság nincs, kapufa van viszont megint. Nem kicsi.  Hozzáértők, hozzá nem, de szeretnének értők bizonyosan megtalálják a helyes álláspontot, hogy ki hibázik nagyobbat, de mi nem egyik vagy másik oldal álláspontját képviseljük, mi megpróbáljuk azt kiolvasni, amit egy teszemfel olyan tudat talál meg, aki nem érdeklődő vagy nem ismerő a magyar sportéletben. Én, aki a kézilabdát csak szeretem, de nem imádom, aki jobban ismeri a szabályokat, mint a játékosokat csak annyit látok belőle, hogy Nagy László kapufát dobott a Szövetségnek amiért azok csak olyan kaput voltak képesek felállítani, ami csak 1 kapufából állt. A lehetőség adott volt, Laci élt vele és talált. De ez teljesen jellemző ám valamiért a magyar sportéletben, hogy a focin kívül minden hazai sportágban uralkodik egyfajta meg nem váltható félválságos állapot. De persze biztos azért, mert fociban világelsők vagyunk és maradunk örökre, vízilabdában, vívásban, úszásban, sakkban, kosárlabdában és pl. kézilabdában soha nem jutunk ki világversenyekre, de még a közelébe se. Hát nem látja mindenki? A focin kívül mi vagyunk a sportvilág San Marino-ja. A többi szakágat be is kéne dönteni, az olyan tehetségtelen embereket, mint a 3x olimpiai bajnok vízilabda válogatott tagjait, az olimpiai érmes úszóinkat, küzdősportolóinkat, atlétánkat, vívóinkat, kézi- és kosárlabdázóinkat, jégkorongozóinkat pedig egyenesen megrovásban kéne részesíteni, mert a magyar tőke sportra szánt részét dézsmálják, szlopálják. Én kiállok labdarúgóink mellett, hiszen látványos javulás jellemzi őket a 86-os nagy diadal óta. Itt persze nem a labdarúgókat bántom, mert az utóbbi években személyi fejlődés látható. Többen ki tudtak szabadulni a magyar sportélet lassan mozgó, inkább álló, de erősen ragadós mocsarából, de míg a külföldre utazott és elismerést kivívott magyar labdarúgók itthon köztiszteletnek és sokszor érthető sztárokat illető tömeghisztériának örvendenek, addig az egyéb sportokban külföldön jeleskedő, igencsak tehetséges vagy annak látszó sportolóink a hazaárulás szutykos ponyvája alatt várják, hogy véget érjen a rájuk zúduló szitokáradat. Gondolok itt 2008-ban országot váltó Bodrogi László történetére. Ő hazaáruló, ellenben Garics György aki 2006-ban osztrák válogatott lett  csak egy nagy "De kár"-t váltott ki az elhagyott népből, pedig tudni kell, hogy mind a kettőjüknek sokkal több kötődésük volt a másik országhoz, mint a mienkhez. Persze tudjuk, hogy Bodrogi hasonló karikatúrát vázol fel anno a kerékpárszövetségről, mint most Nagy Laci, de fejet hajtok a nagy akaratok előtt és azt mondom, biztosan nincs igazuk. Furcsa lenne, hogy 2 ilyen kicsit sem tehetséges sportoló bizonyos tényeket helyesen lásson és azokat az elvárásaival szembe tudja állítani. Nem mondom, hogy Nagy László részéről megoldás az, ha elkapja a spanyol nátha és a kubalai karriert átülteti kézilabdázósra, de az, hogy elmondta, amit tud és hogy eddig várt vele csak azt bizonyítja, hogy nem egyszerű számára a döntés, de valamit tenni kellett már. Szót ne szaporítsuk, a kapufát a szövetség lőtte. Mert Nagy Laci része a történelemnek, viszont a szövetség örök. Ők már régóta faragják a kapufát, Nagy Laci meg csak egy karrier erejéig. A szövetség kezében van a balta, a kérdés, hogy lerakják-e végre és igazi "mesterekre" bízzák a szakmunkát. Demunkás lett.

Blogunk címét egy régi-régi rím ihlette meg, melyet még irodalom órán kaptunk és a sportimádat miatt nem lehet felejteni. Fehér Klára korunk egy talán kevésbé ismert újságírónője, költőnője, irófelesége alkotta azt a 2 soros rímet, amiben a mai magyar sportélet tömören meg van teljesen fogalmazva:

"Nem gól ez csak kapufa,

Nem jár érte fakupa."

(Persze mi annak idején már továbbköltöttük "Nem jár érte FA-kupa-ra" de ez most mellékes. )

Ahogy a blog leírásában is olvasható blogunk a magyar élsport, meglepő hiányosságait és hibáit hivatott ki"postázni" mindenki számára, amelyek közül kevés kerül ki a nyilvánosság színe elé. Mi megpróbáljuk ezeket összegyűjteni, kiválogatni és ha sikerül személyes vélemény és hangvétel nélkül közölni. Ez utóbbi nem fog menni, garantáljuk. Persze ezek mellett a sport hátterét érintő kiemelkedő tevékenységekről is be szeretnénk számolni, ellensúlyozva a kapufákat, ezek lennének majd a fakupák.

Remélem ritkán, ritkábban, sőt sohase kell majd digitális örökírót ragadnom, hogy véleményemet szavakba véssem ezen a blogon, de úgy érzem, hogy a témából fakadóan a remény egy olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak.

Lesz ami lesz, nincs mit tenni, lássuk ki lő több kapufát és ki nyer több fakupát.